73 évvel ezelőtt ezen a napon tartóztatták le és hurcolták el a szovjet hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, aki elsőként emelt szót a szélsőséges ideológia nevében Magyarországon elkövetett törvénytelenségek ellen. Déri Tibor, a IV. kerület polgármestere az önkormányzat megemlékezésén rá is utalt beszédében.
„A politikus letartóztatása és fogva tartása volt a totális, egypárti diktatúra kiépítésének első lépése” – emlékeztetetett Déri, majd hozzátette: „A kommunista párt kiiktatta az ellenszegülőket, elhallgattatta a kritikus véleményeket és semmibe vette az emberi szólásszabadságot.”
A kerület első embere szerint ez a fajta elnyomás és a brutalitás jellemezte a kommunizmus közel 50 éves regnálását, és bár neki személyes élményei nincsenek arról, milyen is volt a diktatúra, mint fogalmazott: „Ezt másként élte meg az az anya, aki a gyermekét veszítette el, másként élte meg az az özvegy, akinek vallatták, kínozták és bezárták gyermekei apját. Másként élték meg azok, akiket hitük miatt üldöztek, és mindent hátrahagyva emigrációba kényszerültek. Illetve másként élték meg azok, akik túlélték, és a mai napig köztünk járnak, emlékezve és emlékeztetve a kommunista diktatúra valóságos rémképeire.”
A polgármester rámutatott: szinte nem volt olyan család, amelyben ne okozott volna „begyógyíthatatlan sebeket” a korábbi rendszer. Felidézte, hogy világszerte közel 100 millió embert tekintünk a kommunizmus áldozatának, Közép-Európában pedig egymillióan vesztették életüket a kivégzések, a kényszermunkatáborok és az éhínség földi poklában.
„Különleges tisztelet illeti minden polgártársunkat, akik megszenvedték a kommunizmust. Minden nemzedéknek kötelessége emlékezni a XX. század bűneire, és továbbadni a nagyszüleink, szüleink által megélt történeteket, a valóságot, hogy az újabb generációk megismerhessék és ezáltal okulhassanak az egykori diktatúrák természetéből” – fogalmazott Déri Tibor., aki szerint csak ez lehet a biztosítéka annak, hogy ezek a bűnök soha többé ne ismétlődhessenek meg.
Hozzátette: „Együtt kell véget vetnünk a gyűlölködésnek és be kell temetnünk azokat az árkokat, amelyeket embercsoportok, nemzedékek és családok között ástak. ”Zárszóként a polgármester kiemelte, hogy mindannyiunk közös célja kell legyen a „szabad, demokratikus jogállam és a boldogabb emberi élet”, a hősök és az áldozatok pedig egyaránt tiszteletet érdemelnek.
Ezt követően Déri Tibor, Varju László országgyűlési képviselő, az Újpesti Városvédő Egyesület és a 56-os Szövetség is elhelyezte a kegyelet koszorúit a gulágra hurcoltak, illetve a Tanácsköztársaság újpesti áldozatainak emléktáblája alá a Mártírok útján és a Deák Ferenc utcában.
Arcot kap a szenvedés: a bolsevizmus újpesti áldozatai
Újpesten már az első magyarországi kommunista diktatúra áldozatokat követelt: a Mauthner bőrgyár munkásai is részt vettek a Tanácsköztársaság ellen 1919. június 24-én kitört, sikertelen ellenforradalmi kísérletben, közülük volt, aki a fegyveres harcban esett el, másokat pedig a megtorlás során ítéltek halálra és végeztek ki.
A második világháborút követően Újpesten szinte azonnal elkezdődött a németes hangzású névvel rendelkezők internálása, kitelepítése akár magyar, akár oroszországi kényszermunka-táborokba. A szabadságot lábbal tipró rezsim fokozatos berendezkedésével pedig lassacskán mindenki megérezhette a bolsevik ideológia újabb lelki és fizikai szorítását.
Az első sportoló, akit disszidálási kísérletért halálra ítélt a vörös hatalom, Szűcs Sándor, a Dózsa labdarúgója volt. A többszörös válogatott focistát az ÁVH tőrbe csalta: előbb magánéleti zaklatásokkal igyekezett a nyugtra menekülés felé szorítani, majd egy magát embercsempésznek kiadó ügynök egy színlelt szöktetés közben letartóztatta. A 30 éves játékos nem is sejtette, hogy Rákosiék példát akarnak vele statuálni – hogy a sportolóknak eszébe se jusson a külföldre menekülés – így szinte az utolsó pillanatig nem hitte, hogy 1951. június 4-én, egy soha meg nem hozott törvényre hivatkozva, tényleg ki fogják végezni.
A következő újpesti vonatkozású koncepciós perre 1952-ben került sor, amikor Sándor István szalézi szerzetest és másik négy katolikus papot, kilenc ÁVH-s pártkatonát, illetve két civilt – Pokorni János tervező technikust és a mindössze 15 éves gimnazista, Hegedűs Hajnalkát – állították a Budapesti Hadbíróság elé. Bűnük az volt, hogy részt vettek a Sándor István által a vallásellenes rendszer tiltása ellenére megtartott hittanoktatásokon, lelki gyakorlatokon. Az eljárásban súlyosbító tényező volt, hogy a vádlottak közt szereplő államvédelmisek a szervezet 1949-ben létrehozott „elitjéhez”, a pártőrséghez tartoztak – ezért híresült el az eset „pártőrség-perként” –, és továbbra is tartották a kapcsolatot a szerzetessel, aki korábban az árvaházban lelki gondozójuk volt. Négy vádlottat, köztük Sándor Istvánt, 1953. június 8-án végeztek ki, a többiekre összesen 125 év letöltendő börtönbüntetést szabtak ki.
Szintén a kommunista ideológia hurcolta és nyomorította meg az újpesti születésű, cigány származású Dilinkó Gábort, aki az ’56-os szabadságharcban a Corvin-közben küzdött hősiesen a szovjet csapatok ellen. Élettársát, Kócoskát – Szabó Ilonka, újpesti cigánylányt, Corvin közi parancsnokot – 17 évesen, négy hónapos terhesen lőtték agyon, Dilinkó súlyos sebesülésekkel esett fogságba. A forradalom leverése után 12 évi börtönbüntetésre ítélték, később a Legfelsőbb Bíróság 7 évre csökkentette a büntetést. ’56-os múltja miatt pedig csak nagyon nehezen tudott elhelyezkedni.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hullámai október 23-án természetesen Újpestet is elérték. A lakosok 24-én ledöntötték a szovjet hősi emlékművet, ezen a napon pedig már gyilkosságra is sor került, amikor a rendőrség előtt egy röplapokat osztogató fiatalt agyonlőttek. Kósa Pál asztalos mester és dr. Rajki Márton ügyvéd igyekezett lecsitítani a feldühödött forradalmi tömeget, majd Kósa javaslatára a Tanácsházán megalakult az Újpesti Forradalmi Bizottság. A szervezet a forradalom ideje alatt remekül működtette a közellátást és tartotta fönn a rendet. November 4-én megindult az orosz támadás, a harcok pedig egészen 10-éig tomboltak. A megtorlás során „Kósa Pál és 33 társa” perében a Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa 1959-ben hét vádlottat kötél általi halálra, hármat életfogytiglani, míg a többi bizottsági tagot összesen 217 év börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte.
Emlékezzünk a mai napon azokra, akiket elpusztított, megkínzott és ellehetetlenített a kommunizmus zsarnoki, torz ideológiája, és ne hagyjuk soha megismétlődni azokat az évtizedeket, amikor az igazság egyenlő volt a hazugsággal, a jogfosztottságról és a rabságról pedig azt hazudták, hogy az a törvény uralma és a szabadság!