Nem ritka, hogy egy művész életében kitörölhetetlen nyomot hagy egy település, amely aztán különféle alkotásokból köszön vissza az olvasóra. Babits Mihály 1916-os Kártyavár című regényében festett nem éppen hízelgő képet a korabeli Újpestről, ám e lesújtó ítéletnek van egy olyan aspektusa is, amelyet szeret elfelejteni az utókor.
Babits Újpesten készült fényképe
A történet 1910-ben kezdődött, amikor az első verseskötetével – Levelek Íris koszorújából (1909) – egy csapásra országos irodalmi reménységgé vált Babits elhatározta, hogy a fővárosba, vagy legalábbis annak közelébe költözik. A Kárpátok ölében fekvő Fogaras nem volt megfelelő közeg arra, hogy az irodalmi élet nagyjai közé emelkedhessen, ezért beadta áthelyezési kérelmét, majd egészen a következő évig várt.
A leendő irodalmi fejedelem útjából a bürokrácia gátjait Szüllő Géza szekszárdi parlamenti képviselő és báró Hatvany Lajos igyekeztek elhárítani. Erőfeszítéseiket végül siker koronázta, és Babits Mihály 1911. július 27-étől hivatalosan is az Újpesti Magyar Királyi Állami Főgimnázium tanára lett, új állását pedig ősszel foglalhatta el.
Rózsavíz és vitriol
Időközben országos hírneve is nőtt: második verseskötete, az 1911 márciusában megjelent Herceg, hátha megjön a tél is! sikere azonban nem csak elismerést szerzett számára. A korabeli újpesti sajtó nagy része – Az Újpest, az Ellenzéki Hírlap, illetve az Újpest és Vidéke – lelkes örömmel adta hírül érkezését; „olyan kiváló tanerőt és polgárt” láttak benne, „akire méltán büszke lehet majd” a város.
Ám az Újpesti Figyelő augusztus 9-ei számában epés cikket, illetve verset olvashatunk a város új tanáráról. Előbbi többek között így fogalmaz:
„A kultúra eddig csak kerülgette Újpestet, de most már csőstől hullott ránk. (…) Babits Mihály, a nagy modern, aki a lichthofról szebb verset ír álmában, mint Petőfi ébren a nagy magyar Alföldről, Babits Mihály Újpestre kerül. (…) Lesz végre egy költőnk is, aki a szent költészet sugaraival aranyozza be száraz klímánkat.”
Utóbbi részlete pedig a következőképpen hangzik:
„Verset lehel az újpesti porba.
És nem lehet vitás.
Témája lesz a világítás,
És ideje, ha jut,
A húrvasút,
És elméláz,
Milyen modern a Kör-kávéház,
Milyen műveltek itt a papok
És a lapok,
Milyen szépek a lányok.
És az utcákon a sok árok,
Verset ír a mészárosra, pékre,
A soha el nem készülő vízvezetékre (…)”
Pilátus a krédóban
A nem éppen hízelgő fogadtatást csak tetézte, hogy Babits áthelyezésével az országos sajtó is foglalkozott, ami nem bizonyult szerencsésnek.
A Világ című polgári radikális újság szeptember 15-ei száma két véleménycikkben is úgy állította be Babits Újpestre kerülését, mintha a költőnek előtte be kellett volna lépnie a Mária-kongregáció elnevezésű katolikus hitbuzgalmi egyesületbe. Ez, a kor baloldali értelmiségében bűnös megalkuvásnak számított.
A Világ említett száma, a Babitsról szóló vezércikkel
Az irományok valójában a mélyen vallásos Barkóczy Sándor miniszteri tanácsost vették célba, akinek azt is a szemére vetették, hogy a költőt, mint jó tanárt, és nem mint irodalmi reménységet helyezte át „egy eldugott vidéki város tehetségfojtó sivárságából” Újpestre.
A költő a lap szeptember 22-ei számában kénytelen volt az alábbi helyreigazítást közzétenni:
„A Fogarastól Újpestig című cikküknek áthelyezésem történetére vonatkozó adatai téves és sértő föltevések. Azért, hogy pályámon előbbre jussak, soha, semmi irányban meg nem kötöttem meggyőződésemet.”
Haragos hullámok
A lépéssel azonban elkésett, mivel a Népszava szeptember 17-ei számában már tényként tálalta a Világ által közölteket. A következő támadás pedig már az ő személye ellen irányult. A Népszava október 4-ei és 5-ei tárcarovata alig leplezett megvetéssel írt a költőről:
„Nem azt mondjuk, hogy Babits törtető s ezért lett kongreganista. Elhisszük neki, hogy azért szervezkedett a harcias reakció csapatában, mert belső énje úgy kívánta. (…) Ezt az embert annyira megejtették a miszticizmus külsőségei, hogy nem veszi észre, mennyire barbár és mégis mennyire erőtlenül dekadens valóságba sodorják bele azok a nem létező szépségek, amelyeket a miszticizmus ködfüggönye mögött érez.”
A népszava tárcájának részlete
A szerkesztőségnél Babits szűkszavú közleménye sem csitította az indulatokat, mert a baloldali orgánum a nyílt tagadáson kívül minden magyarázatot kevésnek talált. A költő ezért kénytelen volt – a folyóirat több munkatársának támogató megnyilvánulása után – a Nyugat november 1-jei számában egyértelműen szembehelyezkedni a vádakkal:
“Követelem magamnak azt a jogot, hogy ne kelljen tartoznom semmiféle klikkbe, ahol a szabadságot megkötik. Nem is vagyok tagja egynek sem. A kongregációnak persze legkevésbé.”
Ezzel elvileg pont került az ügy végére, ám a költővel szemben felkavarodott harag bizonyos körökben csak lassan hagyott alább.
Képzelhetjük, milyen érzelmi viharokat idézhettek elő Babitsnál ezek a nemtelen támadások, az, hogy majd csak 1912-ben, Barkóczy leváltása után vallhatta meg konzervativizmusát, illetve ítélhette el nyíltan a kultúrpolitikus – akinek egyébként valóban nem volt lekötelezettje – basáskodó oktatáspolitikai módszereit.
Újpesti Magyar Királyi Állami Főgimnázium
Viszonylag rövid újpesti működésének első hónapjaiban kikezdték irodalmi munkásságát, illetve sokak szemében a hatalommal összejátszók szégyenbillogát hordta magán úgy, hogy a rendszernek valójában egyáltalán nem volt a kegyeltje.
Nem csoda, hogy ilyen lelkiállapotban új beosztásával, és végső soron magával Újpesttel is csak nehezen sikerült megbarátkoznia, az igaztalan gyanúsítgatás pedig jóval azelőtt dacot és keserűséget szült benne, hogy egyáltalán átlépte volna a városhatárt.