Az egyik legnagyobb magyar zeneszerző és karmester, Erkel Ferenc fia, bár nem Újpesten született, élete utolsó éveiben az egyik legfontosabb művészeti ág szeretetével és átörökítésével ajándékozta meg a község szárba szökkenő kulturális életét. Erkel Gyula tehetségében nem maradt el édesapja mögött, munkássága pedig érdemes arra, hogy mi is megismerkedjünk vele.
Idén lesz 180 éve annak, hogy 1842. július 4-én, Budán megszületett Erkel Gyula. Nagyon fiatalon megmutatkozó muzikalitását nem csak édesapjától örökölte: édesanyja, Adler Adél zongoraművész volt, aki szintén nagy hatással volt rá.
1847-ben a Nemzeti Színház egyik előadásán, a zenekar beugró timpanistájaként, édesapja vezénylése mellett csillogtatta meg első ízben képességeit, amelyről a Honderű című lap a következőképpen számolt be:
„A kis Erkel Gyula, elragadóan ledobolá dobsolóját dal és zenekar kíséretében. Rendíthetetlen nyugalommal eldobolt áriáját ismételnie kellvén, el lehet mondani, hogy a kis embrio művész első föllépése lármát ütött.”
Ezt követően tudását az 1800-as évek egyik legkiemelkedőbb hazai zenepedagógusa, Mosonyi Mihály keze alatt emelte professzionális szintre. Gyakorlásképpen a Nemzeti Színház számára hangszerelt kisebb-nagyobb zeneműveket. 1859-ben már saját bravúrdarabbal, a Nelli-keringővel aratott sikert.
Tizennégy éves korában már hivatalosan is a Nemzeti Színház társulatában muzsikált, emellett üstdobosként tagja lett a Mátyás-templom zenekarának. 1861. augusztus 1-jén vidékre szegődött: két évet Nikcsen töltött, ahol Zichy Rezső gróf családjánál vállalta a gyerekek zeneoktatását.
Ugyanakkor a Nemzetitől sem szakadt el: 1862-ben őt bízták meg a másodkarnagyi teendőkkel. A dirigálás mesterségét édesapjától leste el, és bár ezen a téren is tehetségesnek bizonyult, a sajtóban a nepotizmus vádja érte a színházat a lépés miatt. 1863 januárjában vezényelt először, az eseményt a lapok a „sikerdús” jelzővel illették.
1869-ben a Filharmóniai Társaság választmányi tagja lett, illetve aktívan részt vett az Országos Magyar Daláregyesület munkájában. 1878-ban felkérték a Zeneakadémia tanárának.
1884-ben a Magyar Királyi Operaházban is karmesteri állást kap, itt egészen 1889-ig, Gustav Mahler igazgatóságának kezdetéig maradt, bár az 1892–93-as évadra visszahívták, hogy öccsét, Erkel Sándort helyettesítse. Ezt követően azonban az intézmény vezetése nyugállományba kényszerítette.
Bár zeneszerzőként kevésbé ismert, mint édesapja, munkássága során számos jelentősebb művet alkotott, amelyek között akadtak zongoradarabok – Emlék Gyulára (1862), Nagybányai emlék (1862) –, népszínművek – A honvéd (1861), A ripacsos Pista dolmánya (1874) –, illetve egy opera is. Utóbbit édesapjával közösen szerezték István király címmel, az ősbemutatóra pedig 1885. március 14-én került sor az Operaházban. Emellett édesapjának több más műben is besegített, például a Bánk Bán Magyar tánca is az ő szerzeménye.
Ugyanakkor a kísérőzene műfaját mindennél jobban szerette. Három évvel korábban Bajza József Ébresztő című költeményét zenésítette meg, amivel elnyerte a debreceni országos dalünnepély fődíját. Az ő nevéhez fűződik Vörösmarty Csongor és Tündéjének első kísérő-, illetve Madách Az ember tragédiájának színpadi zenéje.
1870. március 8-án pápai engedéllyel feleségül vette unokahúgát, Erkel Rózát, akitől hat gyermeke született. A család rendkívül felháborodott a rokonházasságon, Erkel Ferenc részt sem vett az esküvőn, bár később megbékélt a helyzettel. A boldogságuk sajnos nem tartott sokáig: Róza 1888-ban, hosszas betegség után a család budakeszi nyaralójában hunyt el. Felesége halála megviselte az egyébként bohém, kiváló humorú zeneszerzőt, aki hosszú időre búskomor lett. A zene sem nyújtotta számára a régi menedéket, mivel egy kézsérülés miatt már jó ideje nem tudott úgy zongorázni, mint régen, kezdődő érelmeszesedése pedig egyre komolyabb végtagfájdalmakkal kínozta.
A melankóliából Újpest zökkentette ki. 1890-ben már a Deák Ferenc utcában, ahogy akkor tréfásan nevezték, a „művészsoron” találjuk a budapesti színházi és zenei élet több „megfakult” hírességének szomszédságában.
Innen előszeretettel járt át kártyázni pályatársaihoz, de Újpest kávéházait is gyakran látogatta, ahol mindig kapható volt egy parti biliárdra, bár kihívni kevesen merték, hiszen a sportág országos bajnoka volt. Ideje túlnyomó részét édesapja és a saját munkásságának rendezgetésével, a csonkán maradt zeneművek befejezésével töltötte.
1891-ben az Újpesti Zeneművelő Egyesület megnyitotta zeneiskoláját, ahol az oktatók fizetés nélkül végezték kultúrmissziójukat, és ismertették meg a település érdeklődő fiataljait a hangszerek világával. A konzervatórium alapító-igazgatója Erkel Gyula volt. Az ő munkáját és áldozatkészségét dicsérte, hogy az egyesület anyagilag annyira megerősödött, hogy fenn tudta tartani a „zenedét”, és idővel már fizetni is tudta a neves szakembergárdát.
Szintén az ő nevéhez fűződik az Újpesti Sakk-kör megalapítása, amelynek élete utolsó éveiben is szorgos látogatója maradt.
1908-ban utoljára szerepelt a nyilvánosság előtt a Zeneakadémia koncertjén, majd minden tisztségéből nyugalomba vonult. 1909. március 22-én, egy érelmeszesedés okozta agyvérzés ragadta el. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, síremlékét 1938-ban avatta fel a hálás utókor. Nevét és emlékét Újpesten a zeneiskola, illetve egy utca őrzi.