Az UVSE Vízilabda Sportegyesület női csapata sikert sikerre halmoz, az újpesti lányok ősszel Magyar Kupát nyertek és Európai Szuperkupa-döntőt játszottak. A sikerekben jelentős részt vállalt a 23 éves csapatkapitány, Faragó Kamilla, aki februárban világbajnoki ezüstérmet nyert és az olimpiai kvalifikációt szerzett női vízilabda-válogatottnak is oszlopos tagja. Az újpesti neveltetésről, az ötkarikás játékokról és a süteményről is beszélgettünk a fiatal vízilabdázó kiválósággal.
– Kecskemétről származol és a szülővárosodban kezdtél vízilabdázni, de már nagyon korán Budapestre kerültél, az UVSE-hez. Miért éppen a lila-fehéreket választottad?
– Kiskorom óta kötődöm a vízhez, a vízilabda iránti szeretet pedig általános iskola felső tagozatban kezdődött. A testneveléstanárom mondta, hogy jól tudok úszni, tudok dobni, miért nem próbálom ki? Az úszást mindig kicsit monotonnak éreztem, úgyhogy tetszett az ötlet. Így kötöttem ki a vízilabdánál. Két évet játszottam Kecskeméten, majd 14 évesen kerültem az Újpesthez. Azért esett rájuk a választásom, mert tudtam, hogy az ország talán legjobb utánpótlás nevelő csapata; ezt ma is így gondolom. A legkiválóbb edzőkhöz kerültem, egy percig sem bántam meg a döntésemet. Szintén sokat nyomott a latba, hogy a legnagyobb példaképem, Keszthelyi Rita akkoriban az UVSE felnőtt csapatában játszott és nagyon szerettem volna vele egy csapatba kerülni. Ritának fontos szerepe volt benne, hogy Újpestre jöjjek, amiről ő akkor még nyilván nem tudott (nevet). Hálás vagyok, hogy végül tényleg játszhattam és a válogatottban még mindig játszhatok vele. És folyamatosan segít nekem, amit nagyon köszönök!
– Mondhatjuk tehát, kvázi Újpest nevelésű játékos vagy…
– Igen, én is inkább újpestinek mondom magam, mint kecskemétinek. Ott csak megtanultam az alapokat, aztán rögtön jöttem is ide. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy száz százalékig támogattak mindenben, bíztak bennem, pedig szerintem nem sok szülő engedné el 14 évesen a gyerekét egyedül egy másik városba, kollégiumba. Kezdetben nehéz volt a beilleszkedés vidéki lányként a budapesti közegbe, de az itteniektől is rengeteg támogatást, segítséget kaptam. Mint mondtam, nagyon sokat köszönhetek az edzőimnek, név szerint Benczur Mártonnak, Áts Bertalannak, Ábel Zoltánnak, de említhetném Csicsáky Vincét, illetve Tóth Zoltánt is, aki egy évig volt a trénerem.
– Gyorsan fejlődtél, elég hamar, már kamaszként bekerültél az UVSE felnőtt csapatához.
– Nekem nem tűnt olyan gyorsnak, mert nagyon sok lépcsőfokot kellett megmásznom mire eljutottam a célig. Tényleg megszenvedtem és megküzdöttem érte, de másként nem lehet egy felnőtt csapatba bekerülni, csak úgy, ha minden nap edzel és küzdesz érte.
– A felnőtt válogatott keretnek is viszonylag fiatalon, 18 évesen a tagja lehettél. Ha jól tudom, az első edzésre sütit sütöttél a csapattársaidnak…
– A vízilabdában ez a szokás, az első válogatott meccsedre vagy az első meccsedre egy adott klubnál, sütit kell vinned. Az első túra, az első gól, akkor is, ha késel, sütemény, sütemény…
– Hamar befogadtak a felnőtt válogatottba?
– Szerencsére igen. Sok UVSE játékos volt a csapatban, Szűcs Gabi, Gangl Edina, Parkes Rebecca, az említett Keszthelyi Rita, illetve Rybanska Natasa, aki velem egyidős és szintén akkoriban került be a válogatottba, ők mind segítették a beilleszkedést.
– Az UVSE-nek viszont már te vagy a csapatkapitánya. Most neked sütnek sütit a többiek?
– Igen, most már én eszem a sütit. (nevet) De tényleg durva, hogy 23 évesen én vagyok a kapitánya egy országos hírű, jelentős csapatnak. Kicsit rémisztő, mert nyilván nagy a felelősség, de a lányok nem olyanok, akiket minden pillanatban irányítani kellene. Kicsit fiatalabbak, bolondosabbak, de ez nem feltétlenül baj. Egyébként nagyon érdekes, sőt, vicces, hogy a válogatottban az egyik legfiatalabb, míg Újpesten, ahol körülbelül 18 év az átlagéletkor, az egyik legidősebb játékos vagyok. De úgy gondolom, hogy mind egy csapat vagyunk, nálunk, az UVSE-ben nincs olyan, hogy valaki felsőbbrendű. Nincs olyan, hogy „én”, csak olyan van, hogy „mi”.
– Úgy tudom, a szurkolók körében is népszerű vagy, a csapatot pedig kifejezetten szereti a lila-fehér közösség.
– Nagyon sokat jelent számunkra, hogy minden mérkőzésünkre kijárnak lelkesíteni minket, akár hazai pályán, a Hajós Alfréd Uszodában, akár máshol játszunk. Március elején Barcelonában játszottunk Bajnokok Ligája-mérkőzést és még oda is kijött néhány Újpest-szurkoló. Tényleg jó érzés, hogy még külföldre is követnek bennünket. Azt gondolják, a vízben nem hallunk olyan sok mindent, pedig folyamatosan érezzük a lelkesítést. A végén, amikor kinézünk a lelátóra és tapsolnak, kiabálnak nekünk, hihetetlen érzés. Még ajándékokat, főleg csokikat is szoktak dobálni nekünk.
– Az UVSE jelentős sikereket ért el az utóbbi időben. Ősszel nemcsak Magyar Kupát nyertetek, de Európai Szuperkupa-döntőt is játszhattatok.
– A novemberi Magyar Kupa-győzelem mindenkinek sokat jelentett, mert ötéves kihagyás után került újra Újpestre a trófea és azért is, mert egy ilyen fiatal csapat képes volt nyerni a jóval rutinosabb Ferencváros ellen, úgy, hogy néhány héttel korábban kikaptunk tőlünk. Ez utóbbi adott egy kis plusz löketet. És persze ott van az örök Újpest – Fradi ellentét… A spanyol CN Sabadell ellen vívott Európai Szuperkupa-döntőt is sikernek éltük meg, annak ellenére, hogy kikaptunk tőlünk és ezüstérmesek lettünk.
– A válogatott 2022 után idén februárban ismét ezüstérmes lett a világbajnokságon, ezzel megszerezte az olimpiai kvótát. A döntőben bravúros gólt szereztél, végül egy góllal maradtatok alul az amerikaiakkal szemben. Sikerként vagy inkább kudarcként élted meg a második helyezést?
– Az amerikai válogatott a világ egyik legerősebb csapata, mindig nagy falatnak számítanak nekünk, nem szégyen tőlük egyetlen góllal kikapni. Ugyanakkor a meccs után nagyon csalódottak voltunk, mert játék közben mindenki azt érezte, hogy meglehet a világbajnoki cím, szinte a kezünkben volt a győzelem. Mindent egybevetve persze nem panaszkodhatunk a vébén elért eredmény miatt. A csapatból mindenkinek az lebegett a szeme előtt, hogy kijutunk az olimpiára, nem pedig az, hogy ki szeretnénk jutni, vagy talán ki fogunk jutni. Senkinek meg sem fordult a fejében, hogy nem fog sikerülni.
– Csak félig igaz, hogy ez lesz az első olimpiád…
– Ott voltam három éve a tokiói olimpián is, kiutaztam a többiekkel Japánba. Én voltam a csapat 14. tagja, azért mentem ki, hogy a többiek tudjanak gyakorolni, segítsem őket a felkészülésben, de ugyanúgy végigedzettem a tizenegy hetes felkészülési folyamatot, mint ők. Kicsit fájó pont, hogy ezek után haza kellett jönnöm Japánból egyedül és nem szállhattam medencébe velük.
– Mit vársz az olimpiától?
– Nyilván folyamatosan ott lebeg a szemem előtt és azzal a gondolattal kelek fel minden egyes nap, hogy mit tudok még az edzéseken hozzátenni a tudásomhoz, teljesítményemhez, hogy a legjobb formában lehessek és sikeresek legyünk az olimpián. De várni nem szoktam semmit. Általában meccsről meccsre haladunk, fokozatosan építkezünk, mindig a következő mérkőzést szeretnénk megnyerni. Persze a cél minden sportoló életében az, hogy olimpiai bajnok legyen, de nem szeretem előre várni… megteszünk mindent, ami tőlünk telik.
– Mik a távlati céljaid? Van esetleg elképzelésed róla, hol leszel 10-15 év múlva?
– Szeretnék családot, ami elég alap dolog, de nem tervezek hosszú távra, inkább a rövid távú céljaimra koncentrálok. Az elsődleges cél most természetesen az olimpiai győzelem, az UVSE-vel pedig a bajnokság megnyerése és a Bajnokok Ligájában való minél előbbre jutás. Hosszabb távú célom, hogy szeretnék még egy olimpiára kijutni, 2028-ban.
– Nem csak a vízilabda az egyetlen dolog az életedben, úgy tudom, a sport mellett egyetemista vagy…
– Erre az évre passziváltattam magam az olimpia miatt, úgy voltam vele, semmi se zavarjon meg a felkészülésben, de egyébként igen, az ELTE tanárképzőre járok informatika és angol tanári szakra. Pont a képzés felénél vagyok, még van három évem.
– Miért pont informatika és angol?
– Az informatika mindig is érdekelt és mondhatni családi hagyomány nálunk, a bátyám mérnök informatikus, apukám informatika tanár. Az angolt szintén nagyon szeretem és ez a két szak együtt olyan tudást ad, amivel könnyen el tudok helyezkedni, bárhol a világban, nem csak Magyarországon, ha úgy adódik.
– Elképzelted már magad tanárként, a gyerekek között?
– Nem tudom még elképzelni így magamat (nevet), de amúgy tényleg szeretnék tanárként vagy akár magántanárként gyerekekkel foglalkozni, úgy érzem, velük megtalálnám a közös hangot.
– Végezetül, muszáj megkérdeznem: a vízilabdát kifejezetten durva, férfias sportnak tartják, legalábbis ez az előítélet él sokakban. Nőként mennyire érzed ezeket a sztereotípiákat?
– Sokan azt mondják, és szerintem igazuk van, hogy a férfi és a női vízilabda úgymond teljesen más sport. Egy férfi játékos el sem tudja képzelni például, milyen az, amikor megfogják és rángatják az úszódresszedet, ami olykor bonyolult helyzeteket teremt a víz alatt. A férfi vízilabdában, legalábbis szerintem, sokkal fontosabbak a fizikai szempontok, több minden dől el azon, hogy ki a nagyobb és az erősebb, míg nálunk sokszor az ész, a taktika dönt inkább. Nem azt mondom, természetesen, hogy a fiúknak ne lenne fontos az agymunka, csak kicsit mások a hangsúlyok.
Jó példa az amerikai női válogatott, akik fizikailag nagyon erősek, de nem olyan magasak, vagy a spanyolok, ahol több az alacsonyabb, vékony játékos. És persze itt vagyok én is, mint példa az utóbbira… (nevet) Aki magasabb vagy szélesebb, az erősebb, ugyanakkor valószínűleg lassabb, akik kisebbek, azok viszont dinamikusabbak. Mindennek megvan az előnye és a hátránya és fontos, hogy minden játékos megtalálja, illetve az edzők megtalálják számukra a legjobb pozíciót a csapatban.
– Köszönöm szépen a beszélgetést. Hajrá, UVSE és hajrá magyar női vízilabda-válogatott!
Rudolf Dániel