Mindig nehéz egy irodalmi est hangulatát írásban visszaadni, hiszen a lélek egy ilyen eseményen máshogy rezdül, mint napok múltán a billentyűzet előtt. Földes László előadóművész, a legendás Hobo Blues Band alapítója és énekese sem könnyítette meg az egyszeri újságíró dolgát, hiszen az UPódium rendezvénysorozat első, április 7-ei, érzelmekkel csordultig telt verses-dalos-beszélgetős műsorában sikerült egy átszellemült irodalmi utazásra magával ragadnia az UP Rendezvényteret teljesen megtöltő nézőközönséget.
Ismét bebizonyosodott: ha van művész, aki valóban együtt él a közönségével, akkor az Hobo. Ki mástól várhatnánk, hogy az egyszerre tréfálkozó és emelkedett gesztusok közvetlenségében pillanatok alatt otthonossá tegye az elsötétített nézőteret és a színpad megvilágított szelet-valóságát?
Ebbe az atmoszférába, mint egy kényelmes, meghitt lakásba a bútorok, úgy kerültek egymás után József Attila, Ady Endre, Pilinszky János és Faludy György versei, amelyek hol zenés kísérettel, hol anélkül dörrentek meg, sírtak-vonyítottak, vagy éppen sustorogtak fel Földes László utánozhatatlan előadásmódjában.
Ugyanez az erőt sugárzó, felkavaró harmónia uralta az est háziasszonyával, Juhász Anna irodalmárral folytatott, vaskos öniróniával fűszerezett beszélgetését is, amelyben Földes László életútjának legkülönbözőbb állomásai suhantak el előttünk. Ezek az életképek mind olyan pillanatokra világítottak rá, amikor az énekest karon fogta és egészen más, mégis számára önmagából már ismerős világba kalauzolta az irodalom.
A közönség előtt elsuhantak Újpest, a hátra hagyott otthon hangulatai, a viszontagságos ifjúság, a szocializmus lélekpróbáló évei, az előadói pálya kezdete, a börtönökben megtartott verselések, az 1980-as Fekete Bárányok koncert pillanatai, Amerika és az ezredik József Attila-est katarzisai, és bepillantást kaphattunk abba, mi köze is volt mindehhez a magyar és a külföldi költőóriásoknak.
Hogyan értek össze és találtak egymásra a beatnemzedék és a XX. század elején élt alkotók fájdalmai, reményei és örömei Földes László lelkében? Miért tartja magát máig „utolsó ripacsnak”, és hogyan tudja szavalataiban és dalaiban mégis átadni a benne dúló zaklatott harmóniát?
Ezekre a kérdésekre csak az kaphatott igazán választ, aki a költészet napja jegyében megrendezett esten személyesen hallgatta meg arról szóló vallomásait, amelyek, ha nem is mindig a saját szavaival szóltak, teljes mértékben a sajátjai voltak, és egy kis időre a közönségé is lehettek.