Az UTE olimpiai bronzérmes, világbajnok, többszörös Európa-bajnok úszója, Újpest Díszpolgára. Több megpróbáltatás érte a közelmúltban, de mindig jött valami jó is, ami továbblendítette. A tokiói olimpián elért negyedik helyét csalódásként élte meg, viszont Párizsban még javíthat. Az lesz az utolsó olimpiája. Nagyon készül rá, ahogy a karácsonyra is. A Duna Aréna előterében beszélgettünk Kapás Boglárkával.
– Szerda délelőtt 10.30 van, éppen kijöttél az edzésről. Milyen szenvedéseket éltél át ma?
– Tulajdonképpen ez a legkönnyebb napom. Szerdán és szombaton csak egy edzésünk van, és az mindig úszás, vagyis ilyenkor nincs konditermi edzés. Az is igaz, hogy ezeken a napokon van az úgynevezett laktát-edzés, ami a legerősebb tempójú, mert versenyiramban úszunk. De mivel én még eléggé a felkészülés elején tartok, ma ez nem volt annyira durva.
– Derékfájdalommal küszködtél sokáig. Már jobb a helyzet?
– Most jól vagyok, köszönöm szépen! Le is kopogom gyorsan. Októberben kezdtem újra az edzéseket, és már az első torna után alig bírtam járni, annyira beállt a derekam. Meg is ijedtem, hogy megint fájni fog két-három hónapig, de szerencsére nem, csak nagyon gyenge, és meg kell erősíteni. Viccesen hangzik, de lehet, hogy ez a korral jár. Mindjárt harmincéves leszek, úgyhogy már simán előjöhetnek ilyen problémák.
Fotó: Szilágyi Anna
– Ebből a szempontból sok vagy kevés, hogy kevesebb mint két év van a párizsi olimpiáig?
– Én ebben azt látom, hogy még elég időm van a felkészülésre. És ez megnyugtat. Mivel szeretek úszni, nem azt érzem, hogy de jó, már csak ennyit kell kibírnom, hanem azt, hogy annyi időm van még, ami alatt ki tudom hozni magamból a maximumot.
– Ha Tokióban érmet nyertél volna, akkor most a párizsi olimpiáról vagy már csak a civil életedről beszélgetnénk?
– Hát, ez egy jó kérdés. Nem tudom… Inkább az olimpiáról, igen. Talán egy kicsit tovább gondolkoztam volna, hogy mi legyen, de valószínűleg akkor is folytattam volna az úszást. Persze, szeretnék gyereket szülni, és olyan sokat már nem várhatok ezzel. Harmincegy leszek az olimpia idején. Ha a harmincas éveim elején megvan az első gyerek, az szerintem még rendben van.
– Látszott rajtad a tokiói olimpia után, hogy finoman szólva sem élted meg sikerként a negyedik helyet. Nagyon mélyen voltál akkor?
– Igen, nagyon mélyen, de nem csak a negyedik hely miatt. Az olimpia előtt, februárban meghalt a húgom, úgyhogy Tokióban sem voltam jól lelkileg, és emiatt fizikailag sem. Így pedig nem lehet versenyezni. Ez nyilvánvalóan befolyásolta a mindennapjaimat. Persze, a mai napig befolyásolja, mert ezt talán sosem lehet feldolgozni. Az olimpiáig tartottam magam, mert tudtam, hogy muszáj. Utána kezdhettem el gyászolni, és hát az elmaradt érmet is meg kellett gyászolnom. Azon a nyáron tényleg mélyen voltam. Ha a férjem [Telegdy Ádám, úszó – a szerk.] nem lenne, akkor teljesen összezuhantam volna, és talán már nem is úsznék. Tavaly február óta mostanában éreztem először, hogy lelkileg újra fel vagyok töltve. De ehhez az kellett, hogy jó dolgok történjenek velem: megvolt az esküvőnk, utána a nászút, ezek pedig visszahoztak az életbe lelkileg. És így fizikailag is.
Fotó: Szilágyi Anna
– Magyarországon különösen kemény dolog élsportolónak lenni, mert ha nem vagy olimpiai bajnok, akkor nem is számítasz igazán sikeresnek. Ezt te tehernek érzed?
– Valójában nem, de sok magyar sportolón látom, hogy óriási teher. Engem talán azért nem zavar, mert nekem a hozzám közel állók véleménye számít igazán, ők meg azt mondták, hogy nagyszerű ez a negyedik hely. Egyébként az emberektől is csak biztatást, támogatást és szeretetet kaptam. Más kérdés, hogy én magam egyáltalán nem éreztem csodásnak ezt a helyezést. Ötéves korom óta olimpiai bajnok akarok lenni, így nőttem fel. Mindig olyan sokat követelek magamtól, hogy azt nem múlhatja felül a külvilág elvárása.
– Két nagy váltás volt a pályafutásodban: 2016-ban a nevelőegyesületedből, a BVSC-ből átigazoltál az Újpesthez, és néhány éve úszásnemet váltottál.
– A BVSC-ben nőttem fel. Odamentem az első úszásórámra és csak tizenhét évvel később, huszonkét évesen jöttem el onnan. Nem túlzás, hogy a második otthonom volt. Nagyon-nagyon nehéz volt belátni, hogy már nem jó ott nekem.
Fotó: Szilágyi Anna
Annyira nem, hogy a vége felé alig tudtam edzeni. Váltanom kellett. Azt éreztem, hogy ha még úszni akarok, akkor el kell jönnöm. Nem voltak nagy elvárásaim a klubváltással kapcsolatban, csak abban reménykedtem, hogy ha váltok, akkor talán újra megszeretem az úszást. És az UTE-nél pontosan így történt. Az élet visszaigazolta, hogy jó döntést hoztam. Az úszásnem váltása annyiban hasonló volt, hogy a gyorsúszásba is belefásultam. Kiskorom óta a 800 gyors volt a fő számom, hétről hétre ugyanazokat az edzéseket csináltam, azért ezt meg lehet unni. Az edzőm, Virth Balázs is érezte, hogy kell valami újítás, különben eltűnik a lelkesedésem. Az volt a tervünk, hogy csak ideiglenesen váltok pillangóra, és egy darabig más jellegű edzésekkel készülök, utána visszatérek a gyorshoz. Aztán túl jól sikerült ez a kirándulás, és ott ragadtam a pillangónál, amit nem bánok, mert nagyon élvezem.
– A világbajnoki cím azt mutatja, hogy ez is elég jó döntés volt.
– Igen, nem volt rossz. [nevet] De most öt év után újra megjött a kedvem a gyorsúszáshoz, úgyhogy arról sem mondanék le, mert a 400 gyors elég jól összeegyeztethető a 200 pillangóval. Ha a párizsi olimpia programjában sem ütik egymást, akkor talán azon is elindulok.
– A beszélgetésünkből úgy látszik, hogy a rossz dolgok után mindig történik veled valami jó, ami előrevisz. Az is ilyen, hogy Újpest Díszpolgára lettél?
– Persze, azóta is alig tudom elhinni! Óriási dolog, hatalmas megtiszteltetés. Főleg, hogy eddig azt gondoltam, sportolóként olimpiai bajnoknak kell lenni a díszpolgári címhez, én meg ugye nem vagyok az.
– Még. Nem nyomaszt, hogy Párizsban lesz az utolsó lehetőséged megvalósítani a gyermekkori álmodat?
– Majd meglátjuk, hogy inkább felspannol vagy túl nagy terhet tesz rám. Remélem, az előbbi. Alapvetően minden versenyen az a fő célom, hogy kihozzam magamból a legtöbbet. Akkor már nyertem. De ezúttal azt hiszem, nem lennék annyira csalódott, ha maradna bennem egy kicsi, viszont nyernék egy érmet.
Fotó: Szilágyi Anna
– Közben megtelt gyerekzsivajjal a Duna Aréna előtere. Többször elmondtad már, hogy neked milyen nagy élmény és motiváció volt, amikor gyerekként találkoztál Egerszegi Krisztinával. Téged is csillogó szemmel szólítanak meg itt a gyerekek?
– Igen, és hálás vagyok azért, hogy most én lehetek az, aki példát mutat a gyerekeknek. Boldogan integetnek, mosolyogva köszönnek, hogy szia Bogi. Nagyon cukik, mindig összekuncognak, amikor visszaköszönök nekik. Felemelő élmény.
– A karácsony is az. Hacsak nem edzéssel töltöd.
– Nem, két hétre leállok ilyenkor. Nekem kell az, hogy pihenjek, feltöltődjek, a családommal legyek. Amúgy egész évben ötleteket írok, hogy kinek mit kellene adnom, aztán karácsony előtt egy-két hónappal megnézem a listát, és beszerzem az ajándékokat. Erre is szeretek rendesen felkészülni, nem csak a versenyekre. Úgyhogy tulajdonképpen egész évben készülök a karácsonyra.
Juhász Mátyás