Életének 70. évében 2024. április 5-én elhunyt az Újpest háromszoros bajnok labdarúgója, Schumann Péter. Ez a néhány sor az ő emlékének szól.
Egy felejthetetlen napról a nem is oly távoli múltból… 2021. június. Miután végre feloldották a koronavírus-járvány miatti karantént, hosszú hónapok szobafogsága után végre kihozhattam az idősek otthonából az Egy megcsonkított élet című könyv főszereplőjét, Schumann Petit. A háromszoros bajnok egykori újpesti labdarúgó, aki lábak nélkül, egy viharvert kerekesszékben tölti mindennapjait, élete egyik legfontosabb fellépésére készült. Az Újpest főterén felállított kivetítő előtti színpadon volt jelenésünk, nem sokkal az Európa-bajnokság sorsdöntő magyar-német mérkőzését megelőzően. Telt ház, több száz magyar szurkoló várta címeres mezbe öltözve a közvetítést.
Nem sok időnk volt a meccs előtt, ezért gyorsan odatoltam a színpadhoz, hogy felemeljük rá. Meghatottan nézett körül a magasból, ennyi embert összesen nem látott az elmúlt egy évben. Ráadásul most minden szempár csak rá szegeződött. Izgatottan, remegő kézzel nyúlt a mikrofonért. Nagyot nyelt, behunyta a szemét és egy pillanat alatt visszarepült a múltba. Felidézte a csodálatos győzelmeket, a telt házas rangadókat, és a bajnoki címek utáni ünnepléseket, amikor a vállukon vitték le a lila-fehér szurkolók. Erre az estére várt hosszú évek óta. Ezért nem adta fel akkor sem, amikor évekkel korábban már az orvosok is lemondtak róla. Mert valahol a szíve mélyén legbelül érezte, hogy egyszer majd el kell jönnie ennek a napnak. A napnak, amikor nem lesznek műtétek, nem lesz gyötrő magány és kiszolgáltatottság, sőt, az elviselhetetlen fájdalmak sem kínozzák tovább.
És lám, 2021. június 23-án eljött ez a nap. Lassan kivonultak a csapatok, így be kellett fejeznie a mesélést. Az elköszönés után pedig az addig néma csendben figyelő közönség tapsolni kezdett… Először csak néhányan, aztán tucatnyian, végül az egész terasz. Sumi körbenézett, és nem hitt a szemének. Pedig nem tévedés, mindenki őt ünnepelte. És akkor egy furcsa érzés járta át a testét…Pedig már el is felejtette, hogy milyen ez az érzés. Hogy milyen az, amikor ő lehet a világ legboldogabb embere. Odamentem érte. Egy sokat szenvedett arc és egy boldogságtól csillogó szempár nézett vissza rám. Egy elfelejtett, szomorú sorsú bajnoké, aki végre ismét embernek érezhette magát…NYUGODJ BÉKÉBEN, SUMI!
Dunai Ede