A legendás futballistáról, az olimpiai ezüstérmes és kilencszeres magyar bajnok Dunai III Edéről írta meg legújabb, immár 12. kötetét a lilák krónikása, Dunai Ede. Az újpesti érzelmű olvasók pontosan tudják, hogy nem véletlen egybeesés a névazonosság, hiszen ezúttal a saját apját vette a szimbolikus górcső alá a szerző. A Mesterfokon című új könyv főszereplője apaként is a fociért élt-halt.
– Mikor lesz a könyv hivatalos bemutatója?
– Egyelőre szervezés alatt van, de a 95. Ünnepi Könyvhéten, június 13-16 között már megvásárolható lesz. A szokott helyünkön, a Duna-korzón leszek megtalálható, a többi könyvemmel együtt a Mesterfokon című legújabb művemet is szívesen dedikálom.
– A tizenharmadik könyved az, amelyet történetesen az édesapádról írtál. Tizenkét kötet kellett ahhoz, hogy elkezdj az apafigurával és a zseniális focistával foglalkozni. Érzelmi okai voltak a késlekedésnek?
– Egyáltalán nem, sőt! Korábban, a 11 újpesti legenda és a Kissrác voltam én című könyveimben már foglalkoztam Dunai III Edével, az édesapámmal, akinek az élete természetesen nyitott könyv volt számomra. Sokkal inkább praktikus okai voltak a „késlekedésnek”: az előző köteteimet úgymond „sürgős” volt időben megírnom. Az Egy megcsonkított élet című életrajzi regényem főhőse, Schumann Péter nagyon beteg volt, az amputációit követően az orvosok három évet adtak neki. Szerettem volna, ha életében a kezébe tudja venni a róla szóló könyvet, segítettem neki a könyv bevételével, és felhívtam rá a figyelmet. Hála Istennek, mindez megadatott nekünk, Sumi nagyon boldog volt, hogy könyv örökítette meg a pályafutását. Ugyanez igaz Kolár Endre ötszörös újpesti bajnokra, az Idegen földbe temetve című regényem főhősére, aki a Fülöp-szigeteken, elképesztő nyomorban halt meg, s itthon azt se tudták, mi van vele. A könyvem bevételével próbáltam meg segíteni, hogy hazahozzák a földi maradványait.
Az újpesti géniuszról, Törőcsik Andrásról ugyanezt tudom elmondani. Amikor megjelent a róla írt Törőcsik András: Út a csúcsra című könyvem 2019-ben, Kese már nagyon beteg volt. Szerettem volna, hogy ő is élje meg, hogy könyvet írnak róla. A legutolsó könyvem tavaly jelent meg, kivételesen nem egy liláról, hanem a Vasas ezüstcipős csatáráról, Várady Béláról írtam, s nagyon nagy lett a sikere a testvérkerületünkben. Édesapámnak, Dunai III Edének július 14-én lesz a 75. születésnapja, a kerek évforduló miatt magától értetődővé vált, hogy eljött az idő róla írni.
– Hogyan történt az anyaggyűjtés? Volt most is egy hatalmas beszélgetésetek, egy interjú, vagy erre már nem volt szükség, mert az összes sztorit kívülről fújod?
– Édesapám rengeteget mesélt már az eddigi élete során, a történetei nagy részét már tucatszor hallottam. Szinte minden megvolt a fejemben, „csupán” össze kellett raknom, dramaturgiát rendeznem köré, fel kellett építenem a könyv ívét. Édesapám óbudai kisfiú volt, ott nőtt fel, a téglagyár melletti Újlaki FC-ben kezdett el focizni. 16 évesen már NB3-ban játszott, amikor felfigyeltek rá. Először a Fradiba hívták, de neki esze ágában se volt a zöldekhez menni, az Újpestbe vágyott. Páratlan karriert futott be a liláknál és a magyar válogatott csapatában is, amelynél tizenkétszer ölthette magára a nemzetiszín mezt: olimpiai ezüstérmes lett a müncheni ötkarikás játékokon, Vásárvárosok Kupája döntőt játszott, az Újpesttel pedig kilencszeres magyar bajnok lett.
Dunai III Ede
Mivel világ életében hatalmas volt az igazságérzete és a szája is, nem tartottak igényt a szakértelmére se a lilák, se a magyar válogatott. Nyilván ez érzékenyen érintette, de sose mutatta ki. Aktív pályafutását követően egy biztonságtechnikai cégnél helyezkedett el, és levezetésnek Ausztriában focizott. Hetente egyszer kellett játszania, ami nagyon kényelmes volt számára, ráadásul sokszor vele tudtam utazni kölyökként. Boldog vagyok, hogy megadatott: még láthattam az édesapámat futballozni. Sajnos édesapám az elátkozott futballgeneráció tagja, a társadalom, a futballpolitikusok és a média úgy bánt vele, mintha nem is létezne.
Ez történt többek között Schumann Péterrel, Rothermel Ádámmal, Szini Józseffel, Tóth József Jokkával, Kardos Józseffel, és még sorolhatnám napestig a neveket. Kiemelném Szini Józsefet, akiről a közvélemény azt se tudta, hogy meghalt: a mai napig köszöntgetik a születésnapján a közösségi oldalon. Egyedül, súlyos betegen ment el 2019-ben az Újpest örökös bajnoka, még a ’69-es VVK csapatban is játszott. A hétszeres lila bajnok Horváth Józsefről se tudott senki semmit, itt, az én újpesti snooker klubomban ünnepeltük meg a 74. születésnapját, különben felé se néztek volna. Nagyon méltatlan, ahogy az idős bajnok újpesti labdarúgókkal bánnak, s én személy szerint mindent megteszek íróként és magánemberként is, hogy helyreállítsam a nimbuszukat.
– Milyen sztorik várhatóak a Mesterfokon című könyvedben?
– Egyrészt bemutatom, hogy milyen apa volt ez a zseniális labdarúgó. Elárulom, nem volt könnyű eset. Másrészt, olyan történetek elevenednek meg az ő szemszögéből, mint az 1976-os 3-8-as Ferencváros-Újpest derbi. Azt is bemutatjuk, miként élte meg Dunai III az 1972-es müncheni olimpiai játékokat, ahol végül „csak” ezüstérmes lett a magyar labdarúgó válogatott. Viszont rengeteg közös történetünket is megírtam, és a személyes életútját is feldolgoztam. Választ kaphatnak az olvasók arra, hogyan lett focista, milyen volt magánemberként, ha nem a pályán játszott. Méltatlanul kevés szó esik az 1969-es VVK döntőről, de megismerhetik az 1974-es BEK elődöntő történetét is. Édesapám csapattagként a későbbi győztes Bayern München ellen játszott, amit igazán kevesen mondhatnak el magukról ebben az országban.
A média átsiklik azon tény felett is, hogy 1974-ben utánpótlás Európa-bajnokságot is megnyerte a magyar válogatott, köztük édesapám. Erről a nagy időszakról rengeteg szó esik a könyvben, de nyilván az újpesti kezdetekről, és a Megyeri úton töltött hatalmas korszakról is sokat olvashatnak az érdeklődők. Az is kiderül a könyvből, hogy a visszavonulását követően miért nem kapott szerepet soha a magyar labdarúgásban, amely neki valóban a kisujjában volt. Másrészt, a könyv sokat foglalkozik azzal is, hogy milyen édesapa volt Dunai Ede.
– Milyen édesapa volt?
– Nem volt könnyű eset. Édesapaként is kizárólag a labdarúgás érdekelte. Szerintem azt se tudta, melyik iskolába járok, nem érdekelte a bizonyítványom, és egyáltalán: a focin kívül semmi se hozta lázba. 12 éves voltam, amikor elváltak a szüleim, s azt követően is, az összes apás programunk a labdarúgás köré szerveződött. Ha közösen kimentünk a strandra, még ott is azt kereste, hogy hol tud focizni, esze ágában se volt vízbe menni. Folyamatosan nyerni akart, sose engedett győzni: még a ropievő versenyen is nyernie kellett.
A szerző, Dunai Ede és édesapja, Dunai III Ede.
Arról is szó van a könyvben, hogy kissrác koromban sokat fociztam vele, de ő inkább felrúgott, csak hogy nyerni tudjon. Később teniszezni kezdett, és ott is véresen komoly csatái voltak, számára csakis a győzelem volt az elfogadható. Fogadni is imádott, mindenben fogadni kellett vele: ki nyeri a meccset a tévében, és társai. A futballpályán is vért ivott. Voltam olyan szerencsés, hogy láthattam még aktív játékosként, sőt, a labdaszedője is voltam, és nem egyszer megtörtént, hogy nem ismert meg a pályán, olyan lelkiállapotba került. De nem ő volt az egyedüli „szent őrült” a pályán: Göröcs Titi képes volt meccs közben megkergetni a pályán Noskó Ernőt, ha valamit el merészelt rontani. Egyrészt tehát csodálatos volt a gyerekkorom, azzal az extrával, hogy Ausztriába járhattam az édesapámmal. Másrészt viszont nem volt könnyű egy ilyen harci szellemiségű apával az élet.
– Tudod-e már, hogy ki lesz a következő könyved főszereplője? Kivel szeretnél foglalkozni a közeljövőben?
– Egyelőre nem mondok neveket, de több konkrét elképzelésem is van, hogy melyik újpesti focifenoménnel foglalkoznék. Van olyan, aki nagyon örül, hogy könyv születik róla, amely megörökíti a pályafutását, és megmutathat az unokáinak. De olyan is akad, aki egyáltalán nem akar szerepelni, és nem érdekli az egész, én pedig mindkettő hozzáállást tiszteletben tartom. Tehát, a jövőben sem hagyom abba, hogy újpesti ikonok életével foglalkozzak, de általam tisztelt és szeretett művészlegendák sorsát is papírra szeretném vetni.
Besztercey Judit