Káposztásmegyer története kapcsán már szóba került a neve, de tevékenysége miatt a neves gépészmérnök megérdemli, hogy életével és eredményeivel bővebben is foglalkozzunk. Bár nem Újpest szülötte volt, munkássága a mai napig kihatással van a városra és Budapest egészére.
Kajlinger Mihály
Kajlinger Mihály 1860. február 27-én látta meg a napvilágot Budapesten. Édesapja a Károlyi-nemzetség uradalmainak főszámvevője volt. Középiskolai tanulmányait az V. kerületi Markó utcai főgimnáziumban végezte, majd a Királyi József Műegyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet.
Az élet elemében
Huszonhárom évesen, 1883. október 1-jén lépett a főváros szolgálatába, ahol a mérnöki hivatalban a csatornázási munkálatok felelőse lett. Első megbízása keretében megtervezte a központi csatorna-szivattyútelep 1200 lóerős gépészeti berendezését. Kivételes tehetségére és műszaki érzékére hamar felfigyeltek a feljebbvalói. Az ő kérésükre kezdett el foglalkozni a főváros vízellátását érintő kérdésekkel, és hatékony talajvízdúsítási javaslatokkal szolgált a főváros számára.
A káposztásmegyeri vízmű építése
A Fővárosi Közmunkák Tanácsában ekkor komoly viták folytak arról, hol és hogyan működjön a leendő budapesti végleges vízmű. 1889-ben, hogy Budapest a polémia befejezéséig is megfelelő vízellátást nyerjen, a Markó utcai gépház mellett alakítottak ki egy ideiglenes vízszűrőtelepet, amelyet Kajlinger tervezett.
A projekt olyan jól sikerült, hogy 1893-ban ő tervezhette meg saját, vertikális vízgyűjtőkutakra épülő koncepciója mentén, az akkori európai viszonyok között kiemelkedő színvonalúnak számító káposztásmegyeri főtelep elrendezését, illetve gépészeti berendezéseit. A Budapest bal parti területeit ivóvízzel ellátó telep üzembe helyezése után átvette annak vezetését. Az Újpesten és környékén ekkor tomboló kolerajárvány miatt fontos volt az itt élők folyamatos, tiszta ivóvízzel való ellátása, amit Kajlinger további négy kisegítő vízmű felállításával oldott meg. Egy évvel később már ő felügyelte az összes bal parti víztisztító- és szállító berendezés működését.
Szintén Kajlinger érdeme volt az 1895-re elkészült, a Palotai-sziget vízgyűjtőmedencéjét a vízmű működésébe négy kúttal bekapcsoló, napi 30000 m3-es vízhozamot biztosító alagút (akkori nevén: alagcsatorna). A Duna alatt húzódó műtárgy 500 méter hosszan, mindenféle gépi rásegítés nélkül, közlekedőedényként működve szállította a vizet a főtelepre.
A káposztásmegyeri vízmű építése
1896. február 22-én, karrierje egyik fényes mozzanataként, Wein Jánost válthatta a Fővárosi Vízművek igazgatói székében. Innentől az ő bábáskodása mellett fejlődött tovább Budapest vízellátása.
Háborgó víztükör
1897-ben egy komoly támadás célkeresztjébe került: Schermann Adolf tisztifőorvos a Kajlinger által üzemen kívül helyezett mesterséges szűrők hiányát okolta a tífuszos megbetegedések folyamatos növekedéséért, ám ezt a szakembernek sikerült kellően alátámasztott érvekkel és mérésekkel cáfolnia.
A káposztásmegyeri vízmű
A túlzott vízpazarlás visszafogását és az időszakos vízhiányok felszámolását célzó intézkedései miatt szintén kritikák érték: teljes erőbedobással küzdött a háztartások vízmérőkkel történő felszereléséért. Ám a berendezéseket gyártó cég panamái az ő szakmai szereplésére is rossz fényt vetettek, a rosszindulatú közéleti támadások miatt pedig 1909-ben lemondott tisztségéről. Hajlíthatatlan, szókimondó természetével sok ellenséget szerzett, de a főváros megbecsülését jelzi, hogy általános műszaki tanácsadóként tovább foglalkoztatták. 1910-től ismét a vízműveknél kapott beosztást, ezúttal tiszteletbeli igazgatóként.
A káposztásmegyeri vízmű
Tiszta vizet a pohárba!
Az első világháború Kajlingert is kihívások elé állította: a Budapesten állomásozó nagy létszámú katonaság miatt nagyon megnőtt az ivóvízfogyasztás, emellett az elhanyagolt vezetékek miatt rengeteg víz folyt el haszontalanul. Így az eddigi időszakos vízhiányok száma drasztikusan emelkedett, ami közegészségügyi szempontból is kockázatos volt. 1917-től már tényleges vezérigazgatóként fogyasztási korlátozások bevezetésével egyenlítette ki a budapesti vízfogyasztást és bővítési munkálatokkal korszerűsítette a vízhálózatot, nagy szolgálatot téve az amúgy is ellátási gondokkal küzdő fővárosnak.
A káposztásmegyeri vízmű gépháza az 1910-es években
Előrelátására szükség is volt, mivel 1923-ban eltört a káposztásmegyeri átemelő telepek termelte vizet a főtelepre szállító ikercsatorna, ami drasztikusan visszavetette a vízhozamot. Karrierje végén alaposan kivette a részét a helyreállítási munkálatokból, ám hajlott korára hivatkozva kénytelen volt visszavonulni, mielőtt befejeződhetett volna a rekonstrukció. Nyugdíjba vonulása után nem sokkal, 1924. április 5-én hunyt el Budapesten.
Kajlinger Mihály emlékére kibocsátott plakett
Munkájával és szakmai tanácsaival nemcsak Budapest és környéke, de az ország több nagyvárosának – Miskolc, Fiume, Szombathely és Szeged – vízellátását is sikerrel javította. A Magyar Mérnök- és Építész Egylet kétszer is elnökévé választotta, a fővárosi vízellátásról szóló tanulmányával pedig 1923-ban elnyerte a szervezet Hollán-pályadíjat. Sírja a Fiumei úti sírkertben található.