•  
  •  
  •  

Újpest történetében nem egyedi jelenség, hogy a helyi önkormányzat és az állam konfliktusban áll egymással, a hasonló feszültségekre már nagyjából 30 évvel a város alapítása után is akadt példa. Az sem egyedi, hogy pont az adózás körül támadnak a gondok, és bár az 1800-as évek második felében az ellentét korántsem volt annyira direkt, mint napjainkban, a következmények sajnos drámainak bizonyultak.

1874-ben járunk, hét évvel a kiegyezés és egy esztendővel egy jelentős gazdasági válság után. A magyar önkormányzatiság történetének egyik legkomolyabb változása előtt áll, a levegőben szinte tapintható a feszültség. Az ok: a pénz. A probléma forrása azonban rendhagyó módon nem más, mint a fejlődés; ami az Újpestet is naggyá tevő gyáralapítási lázzal aránytalanul nagy adminisztrációs, közigazgatási és rendészeti terheket rótt a településekre.

Az állam és a vármegye, ahelyett, hogy az önkormányzatok hóna alá nyúlt volna, inkább a zsebükben turkált. Ennek hála Újpest vezetése sem tudott annyit költeni a község civilizációs kiadásaira, mint szükséges lett volna, a szorult helyzetben pedig az önkormányzatnak 34-35 százalékos pótadókat kellett kivetnie a lakosságra. Ezek befizetését elsőként a Stern-féle szeszgyár tagadta meg februárban, ami valóságos engedetlenségi mozgalmat indított. Ugyanakkor a kormány nem akarta felfüggeszteni a települési adók behajtását, hiába kérte ezt a települési vezetés. A helyzet további eldurvulásához már csak egy szikra kellett.

Egy vitatott öngyilkosság

A lavinát végül Imre Mihály hentes-mészáros és háztulajdonos szerencsétlen halála indította el. Március 5-én hivatalnokok próbálták rajta behajtani 62 (mai értékén nagyjából 230 ezer) forintos adótartozását, amelyből ő mindössze 30-at tudott azonnal befizetni, a maradék előteremtésére haladékot kért. A behajtók viszont elutasították ezt, és elkezdték lefoglalni a hentes ingóságait. Imre Mihály nem tűrte, hogy bárki kezet emeljen a tulajdonára, és baltával fenyegette az önkormányzat embereit. A jelenlévő pandúrok azonban hamar legyűrték, majd megkötözve Weltz Károly községi bíró elé állították. Imre Mihály ekkor már tajtékzott a dühtől: szidta az adóbehajtókat, az egyenruhásokat, végül a bírót is, aki úgy gondolta, a felbőszült mészárosra ráfér egy egyórás elzárás. A férfit be is csukták a fogda egyik pincehelyiségébe, ahol fél óra múlva holtan találták a rácsos ablakra felakasztva. Annak ellenére, hogy a pandúroknak – pont az ilyen esetek elkerülésére – három percenként be kellett volna nézniük a cellába.

Részlet a Politikai Újdonságok című lap 1874. március 11-ei tudósításából

Az eset Újpest-szerte nagy megbotránkozást keltett, és híre ment, hogy a férfi nem öngyilkos lett, hanem a pandúrok verték agyon. Ráadásul – olajként a tűzre – az előző önkormányzati vezetés politikai okokból maga is azt terjesztette, hogy Imrét a bíró ölette meg. Ráadásul a hivatalos boncolás eredményét, amely megállapította az öngyilkosságot, nem hozták nyilvánosságra, de még a rokonokkal sem közölték azt. Ezért elégedetlenkedők egy csoportja már 7-én megdobált pár helyi egyenruhást. A vármegyeházán azonban olyannyira nem vették komolyan az ügyet, hogy Forster György járási csendbiztos végül csak négy pandúrral jelent meg a 8-ai temetés biztosítására. A délután 4-kor megrendezett gyászszertartáson világossá vált: alaposan elszámolták magukat. Imre Mihályt közel 3000 fős, felbőszült tömeg kísérte utolsó útjára.Az ott lévők szidalmazták a rendfenntartókat és betörték az Attila és a József utcák sarkán álló elöljárósági épület néhány ablakát is.

Elszabadulnak az indulatok

A temetés után a dühös újpestiek elsőként a távozó Forsteren töltötték ki a mérgüket.

„Ez is a gyilkosok cimborája!”

– kiáltottak rá, és pár perc múlva már az életéért kellett rohannia. Egy szatócsboltban keresett menedéket, ám üldözői rátörték az ajtót, az udvaron pedig egy férfi pisztolyt szegezett rá. Forster azonban lelőtte a támadót, és hosszas menekülés után végül egy kamrában rejtőzött el.

Az emberek egy része ekkor már Weltz Károly Árpád úti lakását ostromolta: az ablakokat beverték, a berendezés egy részét összetörték és megpróbálták felgyújtani. A bíró felesége végül csak pisztolylövésekkel tudta elkergetni a megvadult tömeget.

A régi újpesti községháza épülete (Forrás: Neogrády László Helytörténeti Gyűjtemény)

Az elöljárósági épületet szintén ostrom alá vették. Innen az önkormányzat tagjai csak a szomszéd épületre átmászva tudtak egérutat nyerni. Az egyik pandúr azonban menekülés közben leesett az ereszről, és csúnyán összetörte magát. Az eszméletlenül fekvő egyenruhást a tömeg ütlegelni kezdte: homlokát betörték, egyik szemét pedig kiszúrták.

A tulajdonképpeni pusztítást egy hajógyári munkásokból, lumpenekből és polgárokból álló, 50-60 fős csoport követte el, több ezer ember buzdítása mellett. A hátra maradt pandúrok szorongatott helyzetükben végül a tömegbe lőttek, megölve egy asszonyt, ami csak rontott a helyzeten. A lázongók megrohanták a jegyző szolgálati lakását és teljesen kifosztották azt, a bútorokból és nyílászárókból pedig máglyát raktak az önkormányzati épület előtt.

(A folytatás az Újpesti Napló következő számában olvasható.)

, , , , , , , ,