1908. október 28-án a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Árpád út 19. szám alatt álló fiókjában a négy alkalmazott a szokott módon végezte munkáját, és egyikük sem sejtette, hogy hamarosan a magyar kriminalisztika egyik mérföldkövét jelentő, szerencsétlen esemény középpontjában találják magukat.
Wildmann László kocsis szintén nem tudhatta, hogy amikor Budapestről megérkezve a bankfióktól nem messze megállt, nem kasszírozó ügynököket szállított a helyszínre, mint elsőre hitte. Két utasa – a 23 éves Antosevics Gyula (valódi nevén valószínűleg Julian Antosziewicz) és a 22 éves Piaskovszki József (valódi nevén valószínűleg Jozef Piaszkowsky) – ugyanis mindenre elszánt bűnöző volt.
„Amerikai stíl”
A két, munkásruhát viselő férfi fél 12-kor lépett be az Újpest főutcáján álló pénzintézet földszinti helyiségébe. Stern Sándor gyakornok „Mi tetszik?” kérdésére azonnal fegyvert rántottak: két Browning revolver és két acéltőr került elő kabátjuk alól. Rossz magyarsággal rivalltak rá az őket köszöntő alkalmazottra, Devellák Károly fiókigazgatóra, Schaffer Ignác pénztárosra és Fleischer Hugó könyvelőre:
„Csendben lenni, különben meghaltok! Nem mozdulni, lőni mindenkit!”
A bankfiók épülete 1905-ben (Fotó: Neogrády László Helytörténeti Gyűjtemény)
Devellák ocsúdott fel elsőként a bénult rettegésből, és odaszólt a könyvelőnek, hogy hívja a rendőrséget, ám az egyik elkövető ellökte a telefontól, majd elvágta a zsinórt. Az igazgató közben a gyakornokot is próbálta ösztökélni: „Stern, szaladjon ki!” Ám a segítségért siető fiatalembert olyan erővel ütötte halántékon a másik rabló a pisztolya agyával, hogy az vérző fejjel, eszméletlenül terült el a földön.
A bankfiók bejárata
Stern Sándor
Ezt követően Antosevics pénzt követelve átugrott a bank márványpultján, míg társa fegyverével tartotta sakkban az alkalmazottakat. Azonban Schaffer pénztáros becsapta az Arnheim-féle páncélszekrény ajtaját, és közölte támadójával, hogy ő nem tudja kinyitni. Azonban a felkészült briganti nem hitt neki, a pénztáros mellkasához szorított fegyver pedig igen hatásosnak bizonyult a kulcs megszerzésében. Ezt követően előbb egy gabonás zsákba kezdte besöpörni a páncélszekrényben lévő arany- és ezüstérméket, majd egy bőr táskába a papírbankókat és az értékpapírokat. A rablás alatt még hárman tértek be a pénzintézetbe, ám Piaskovszki Sacher Ignácot, Schwartz Elzát és Antal Albinát is sikeresen túszul ejtette.
Az elkövetők 15 percet töltöttek a bankfiókban, ami már akkor is szokatlanul hosszú időnek számított. Ennek oka a kapzsiságuk volt: Antosevics kétszer is fordult a pénzzel. Külön megalázó jelenete volt a drámának, amikor arra kényszerítette a fiókigazgatót, hogy segítse a vállára az érmékkel teli zsákot, mert ő nem bírta egyedül megemelni. A két rabló összesen nagyjából 42 ezer koronával (mai árfolyamon több mint 82 millió forinttal) távozott a bankból.
Az épületben maradó embereket megfenyegették, hogy agyonlövik őket, ha utánuk mernek menni. Így a két elkövető sikeresen kereket oldott a mit sem sejtő kocsissal, mire a banki alkalmazottak el mertek szaladni az Árpád út 51. szám alatti rendőrkapitányságra.
A bankfiók belseje
Megindul a hajsza
Az Újpesten is illetékes fővárosi nyomozóhatóságok azonnal munkához láttak, és Nagy Károly rendőrfogalmazó vezetésével megkezdték a két férfi üldözését. A fogvatartott szemtanúknak bőven volt idejük megfigyelni a rablókat, így pontos személyleírással szolgáltak a hatóságoknak. Hiába viselt az egyik ragasztott álbajuszt, a másik pedig fekete szemüveget, Piaskovszki elálló füleit és az Antosevics arcán lévő forradást többen is különleges ismertetőjegyként idézték fel a rendőröknek.
Délután négy órára kiderült, hogy a két bankrabló bérkocsin érkezett a helyszínre, ám a járművet az alapos kutatás ellenére sem találták Újpesten. Nem véletlenül, mert a vasmunkásból banditává avanzsált, egyébként lengyel származású férfiak tettek vele némi kitérőt: a rablás után a kerepesi erdőhöz hajtattak, ahol már korábban gödröket és fémdobozokat készítettek elő, hogy azokban rejtsék el a szajrét. Míg a kocsis megebédelt, ők elásták a pénzt és a fegyvereket, kabátot és kalapot cseréltek, majd a gödöllői vasútállomáshoz vitették magukat. A rablók Gödöllőn újabb fiákert béreltek, és délután öt óra körül Máriabesnyőre hajtattak, ahol útjaik elváltak egymástól: Piaskovszki vonaton Oderberg felé vette az irányt, Antosevics visszatért Budapestre.
Azzal azonban nem számoltak, hogy a hatóságok ilyen hamar a nyomukban lesznek. Estére már a gödöllői csendőrök is tudtak az újpesti bűncselekményről, Szekeres István címzetes őrmesternek pedig még délután feltűnt a két gyanús alak a máriabesnyői állomáson. Miután később megkapta a rablók személyleírását, biztos volt benne, hogy őket látta, így Bapkó János címzetes őrsvezetővel a nyomukba eredt.
Antosevics Gyula és Piaskovszki József
Szekeres Máriabesnyőn megtudta, hogy Piaskovszki a ruttkai személyvonaton utazik, sőt még a jegyszámát is megszerezte, ezért telefonált Aszódra, hogy vagy ott, vagy a kisterenyei (ma: Bátonyterenye) állomáson tartóztassák fel a férfit, illetve riadóztassák az ottani csendőröket. Később Aszódon megtudták, hogy Piaskovszkit Kisterenyén leszállították a vonatról, az ottani csendőrök pedig 21 óra 17 perckor őrizetbe is vették.
A magyarul sehogy, németül is csak rosszul beszélő lengyel férfi eleinte tagadta, hogy részt vett volna a bűncselekményben, ám a csendőrök megtalálták nála egy cédulán Antosevics nevét és címét, amit rögtön továbbítottak a budapesti rendőröknek. Ennek köszönhetően a másik bankrablót is előállították a Dob utcai búvóhelyéről.
Gyors ítélkezés
Az elfogott rablópáros eleinte mindent tagadott, ám amikor Antosevicset szembesítették a tanúkkal, és azok felismerték benne az erőszakosabb támadójukat, a férfi megtört és mindent töredelmesen bevallott (egy másik verzió szerint akkor ismerte be tettét, miután elhitették vele, hogy Piaskovszki már vallott, de a korabeli sajtóban kényszervallatásról szóló hírek is megjelentek). Ő mutatta meg a nyomozóknak azt is, hová rejtették a pénzt és a fegyvereket. Ezt követően a másik rabló is beismerte tettét.
Antosevics ugyan végső kétségbeesésében próbált elmebajt színlelni, de gyenge előadásával sem kerülhette el, hogy 1908. december 3-án ő is a pestvidéki királyi törvényszék esküdtbírósága elé kerüljön. Az egy napig tartó tárgyaláson a megszelídült bűnözők folyamatosan igyekeztek tompítani az általuk elkövetett erőszakos rablás élét, illetve igyekeztek egymásra tolni a felelősséget. Piaskovszki igyekezett elhitetni a bírósággal, hogy a két Browning meg sem volt töltve, illetve nem is voltak működőképesek. A vád képviselője sorra megcáfolta önellentmondásoktól sem mentes állításaikat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a bankrablást jó előre kitervelték; olyannyira, hogy a kerepesi erdőben még célba is lőttek a pisztolyokkal. A nagy nap előtt egy héttel több pénzintézetben is szemlét tartottak. Antosevics szerint végül azért esett Újpestre a választásuk, mert azt hitték, hogy „ott nem lesz nagy az utcai forgalom és nem lesz sok nép”, bár a vizsgálóbírónak még őszintébben bevallották, hogy ott több pénzre számítottak.
Szekeres István és Bapkó János gödöllői csendőrök
Az esküdtek rövid úton bűnösnek találták a két férfit, akiket így rablás miatt először mindössze három év fegyházbüntetésre, öt év hivatalvesztésre (a közügyektől való eltiltáshoz hasonló mellékbüntetés) és a Magyar Királyság területéről való örökös kitiltásra ítéltek. Az ügyészség semmisségi panasza nyomán az ügy a Legfelsőbb Bíróság elé került, ahol 1909. április 15-én már a bűncselekmény súlyának megfelelőbb ítélet született, amely a fegyházbüntetést öt év hat hónapra súlyosította.
A fennmaradt iratokból annyit tudunk, hogy Antosevics Sopronban, Piaskovszki pedig a lipótvári fegyintézetben töltötte le a büntetését. Utóbbit végül 1914. május 19-én toloncolták ki a magyar állam területéről (Antosevics sorsa ismeretlen).
Gúnyolódók és epigonok
A tényleges történések mellett érdekes, hogy azok milyen hatással voltak a magyar közvéleményre és a Magyar Királyság területén a későbbiekben elkövetett bűncselekményekre.
A pozitívumok közé sorolható, hogy az akcióban részt vevő csendőröket és vasutasokat kitüntették, illetve pénzjutalmakban részesítették. A társadalom vezető rétegei tehát helyesen és arányosan mérték fel, mit is jelentett az újpesti, szakértők és újságírók által egyaránt amerikai, illetve orosz módszerűként jellemzett bankrablás. A végrehajtás addig példátlan brutalitása szomorú tilalomfaként jelezte, hogy a modernizációval együtt a hétköznapi erőszak is egyre nagyobb teret nyert a társadalom mélyrétegeiben. A budapesti bankok hamar léptek, és elkezdték bevezetni a fegyveres őrszolgálatot, illetve a ma is ismert biztonsági rendszerek elődeit.
A kisterenyei vasútállomás
A sajtó túlnyomó többsége azonban hajlamos volt félvállról venni a történteket, és gyávasággal vádolta az áldozatokat, amiért nem próbáltak ellenállni. Emellett az elkövetők által jelentett fenyegetést is igyekeztek bagatellizálni, amikor hitelt adtak az olyan híreszteléseknek, miszerint két, csetlő-botló, veszélytelen alak, komikus álruhákban, ócska mordályokkal hadonászva hajtotta végre a bűntényt. Az újságok még évekkel később is jóízűt élcelődtek az akkoriban még ismeretlen poszttraumás stressz szindróma tünetein, amikor fel-felidézték, hogy a bankban rekedt szemtanúk némelyike a sokk miatt órákkal később is csak a támadók tört magyarsággal előadott fenyegetéseit bírta ismételgetni az őket kihallgató nyomozóknak.
A bagatellizálásnak sajnos nagyon is véres következménye lett: a két lengyel ugyanis lelkes utánzókra akadt egy szintén orosz területről érkezett – az újpesti bankrablás eseményeit közelről szemmel tartó – bandában, amelynek tagjai augusztus 11-én a Fiumei Népbank Részvénytársaság egyik fiókját rabolták ki hasonló módszerrel. A fényes nappal, a kikötőváros egyik legforgalmasabb terén végrehajtott akció során a bank egyik ellenálló tisztviselőjét a bűnözők agyonlőtték. Nem kizárt, hogy fellépésével azt akarta elkerülni, hogy a korabeli média rá is a gyávaság meg nem érdemelt szégyenbélyegét süsse.