Helyünk a nagyvárosban

  •  
  •  
  •  
A törvény során az 1873-ban létrehozott székesfővároshoz csatoltak hét megyei jogú várost (Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota, Újpest) és 16 községet (Albertfalva, Békásmegyer, Budatétény, Cinkota, Mátyásföld, Nagytétény, Pesthidegkút, Pestszentimre, Pestújhely, Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákosszentmihály, Sashalom és Soroksár). A törvény 2. paragrafusa értelmében a főváros egyesített területe közigazgatási szempontból kerületekre tagozódott. A kerületek számát, határát és elnevezését a minisztertanács rendeletben állapította meg.

Felvetődik a kérdés, a politikai döntés mögött csak az 1948-tól kialakuló erőszakos központosítási törekvések álltak, vagy a gazdasági, társadalmi fejlődés előzményei is szükségessé tették?

A főváros és a peremvidék egyesítésének jövőbeli lehetőségét Bárczi István már 1906. június 19-én, főpolgármesteri székfoglalójában megfogalmazta: „a szomszéd községek bekebelezésének kérdése, közigazgatási, városfejlesztési, közegészségügyi és szociális szempontból egyike lesz a jövő minden tekintetben nagyfontosságú kérdéseinek.”

A peremterületek fejlődése nagy különbségeket mutatott, az egységes közigazgatás bevezetésével a fővárossal azonos szintre kívánták hozni.
Újpest esetében a kiegyezés után megindult nagyarányú ipari fejlődés együtt járt a városi lakosság számának megsokszorozódásával is. Tudjuk, hogy településünk 1907-re igazi, szervezett iparvárossá, 1910-re gazdasági mutatóit tekintve az ország negyedik ipari városává vált. Lakosságának száma megközelítette a 60.000 főt.

Az első világháború ugyan megnehezítette a társadalom életét, a nagyipar esetében viszont fejlődést hozott a hadiipari termelés (bőrgyárak). A trianoni békét követő határmódosítás miatt határon túlra került gyárak helyett új üzemek épültek. Újpesten textilipari cégek létesültek, melyek szintén sok munkalehetőséget biztosítottak, mind nagyobb szívóerőt jelentve a vidéken nehezebb körülmények között élők számára. Az elcsatolt területekről kitelepítettek is sok esetben a Budapest környéki településeken találták meg életfeltételeiket, viszonylag olcsóbb lakás-, és biztosabb munkalehetőséget itt könnyebben találtak. Városunk, sajátos fejlődésének köszönhetően jó életminőséget jelentett a betelepülők számára.  A Károlyi család jótékony fejlesztése (lóvasút majd a villamosközlekedés kezdeményezése, támogatása, kórházépítés) és a helyi polgárság felelősségteljes gondolkodása teremtette meg ezt. Az önálló közműrendszer fokozatos kiépítése, kórházak építése, civil szervezetek által kezdeményezett közintézmények létrehozása, a gyárak vezetése által épített munkáslakások a területi növekedéshez is hozzájárultak. A főváros közelsége miatt gyorsan bekövetkezett az „összenövés”. Újpest népessége napi szinten kapcsolódott a fővároshoz, munkába, iskolába járás, kulturális igények kielégítése tekintetében.

Az 1938-as adatok szerint a főváros és peremvidékeinek területe az ország 0,5%-a volt, de itt élt a lakosság 17%-a, itt létesült az üzemek 47%-a és a hazai ipari termelés 57 %-a. Újpesten az 1900-as évek elején 15 nagyvállalat működött, 1930-ra számuk 80-ra nőtt. Az egymásra utaltság azonban nem talált támogatásra ekkor még. A helyi vezetés tartott a magasabb fővárosi vámrendszer negatív hatásaitól, a munkásmozgalom koncentrálódásától és nem utolsó sorban a közigazgatásban háttérbe szoruló szerepüktől. Természetesen a megye sem támogatta jó adófizetőinek elvesztését. Az egyesítés a háború miatt háttérbe szorult.

1948-tól viszont az új, központosított, állami gazdaságpolitika ismét előtérbe helyezte a kérdést. Az 1950-től létrejött változás Újpesten is hozott eredményeket. Öt éven belül megépült a szakorvosi rendelőintézet, a mai Szent László utcai lakótelep, az Állami Áruház, a Béke úti és Fóti úti vasúti aluljáró, több mint 3000 fm vízvezeték, 2000 fm gázvezeték. Mindez a teljesség igénye nélkül. A központosítás azonban elvette a „kisvárosi” összetartozás érzetét, a helyi közigazgatás végrehajtó szintje visszalépést jelentett a megyei városnak. A pár éven belül bekövetkező fővárosi lakásépítési programmal járó költöztetések gyökértelenséget, a lakóhelyért való felelősségérzet gyengülését eredményezték. Az „újpestiség” érzést az itt élők lokálpatriotizmusa tartotta, tartja életben.

Szöllősy Marianne
, ,