, , , , , , , , , ,
  •  
  •  
  •  

Aki a Duna mellett nő fel, az viszonylag hamar megtanulja, hogy Európa egyik legnagyobb folyójának hullámait még az igazán talpraesett úszónak sem tanácsos könnyelműen szelni. Az óvatosság az újpesti szakaszon is határozottan indokolt, erről tanúskodik az a sok tragédia, amelynek résztvevőit örökre elnyelték a habok. Voltak azonban esetek, amelyek szerencsésen végződtek, hála a víz mellett élő újpestiek generációkon átívelő, éber segítőkészségének. A múlt század első feléből két olyan esetről is tudunk, amely szép példáját adja e mindennapi hősiességnek: az egyik egy nyolc-, a másik egy nyolcvanéves újpestihez köthető.

Amióta világ a világ, a folyóparton való sütkérezés és a vízben való megmártózás az emberiség kedvelt időtöltése. Nem volt ez máshogy a múlt század első felében sem, amikor a mai értelemben vett strandkultúra először kezdte szárnyait bontogatni. A feltöltődésre áhítozó, de pénzben szűkölködő publikum egy része a drága strandfürdők helyett inkább a kiépítetlen partszakaszokon kereste a felüdülést. Nem csoda, hogy az 1920-as évekre az újpesti Duna-part is a fürödni vágyók kedvelt úti céljává vált.

Így fürödtek ők

Egy-egy kőrakás, homokbucka vagy part menti bozótos hamar öltözőkabinná avanzsált a nyári forróságban, a partról pedig minden korosztály nyugodt szívvel, akár a kor merev erkölcsi elvárásaihoz tartozó ingvállas fürdőruhák nélkül merészkedett a vízbe.

Az újpesti Duna-parton (1930) (Forrás: Fortepan / képszám: 20259)

Sokszor túl nyugodtan is: nem volt ritka, hogy a fürdőző ifjúság nyaktörő mutatványokkal szórakoztatta magát a vízparton. Jellemző volt az is, hogy felhevült testtel vagy kellő bemelegítés nélkül álltak neki a fürdőzésnek, ami hamar meghozhatta a bajt.

Aki két életet mentett

Békés Gábor

Valószínűleg egy ilyen könnyelműségből eredt az a majdnem tragédiával végződő eset is, amelyre 1935 októberében került sor. Egyik délelőtt a szokatlanul enyhe időjárás két férfit csábított arra, hogy megmártózzanak a Dunában. Szerencséjük volt, hogy a Váci út újpesti szakaszánál lévő mezős partszakaszon élt családjával az akkor mindössze nyolcéves Békés Gábor, akiről édesanyja úgy nyilatkozott a Tolnai Világlapjának, hogy „már négyéves korában úgy úszott, mint egy hal”. Az úszóbajnoki ambíciókat dédelgető fiút szinte ki sem lehetett imádkozni a Dunából. Így volt ez azon az októberi reggelen is.

„Egyszerre csak jött két férfi. Az egyik belement a vízbe, de alig úszott néhány métert, bukdácsolni kezdett, kezével bizonytalan mozdulatokat tett, majd segítségért kiáltott és alámerült. Barátja, aki még a parton tartózkodott, azonnal segítségére sietett, de a vízbe vetette magát az én kis Gáborkám is. És ez volt a fuldokló férfi szerencséje. Mert a segíteni akaró barát alig úszott néhány métert, lábaiba szintén görcs állott és alámerült. Gáborkám látva a készülő borzalmas tragédiát, előbb a parthoz közelebb levő fuldoklót húzta a szárazra, majd ismét a vízbe vetette magát s a másik szerencsétlent is hosszú és kínos munka után biztonságba helyezte”

– mesélte fia hőstettét a büszke édesanya.

A kis Gábor annyira természetesnek vette a két ember megmentését, hogy egész nap nyugodtan úszkált tovább. Este 7 óra felé családjához is eljutott az életmentő bravúr híre. Ekkor édesanyja lerohant érte a folyóhoz és sírva borult a kis hős nyakába, aki, mint kiderült nem csak két ember életét mentette meg: az egyik férfi ugyanis családos volt, akinek felesége és három gyermeke gyászolhatta volna férjét és édesapját, ha nincs ott az ifjú Békés Gábor. Ő maga arra a kérdésre, hogy büszke-e tettére, így felelt:

„Csak arra vagyok büszke, hogy másnap az iskolában a tanító bácsi az egész osztály előtt megdicsért.”

És aki harminckilencet

Az életmentésben – már csak az évek jogán is – nagyobb gyakorlata volt Fekete Mihálynak, a „legöregebb újpesti halásznak”, akivel 1936-ban készített interjút a Magyarország című lap. Ő azonban főleg nem a fürdőbalesetek, hanem az öngyilkossági kísérletek delikvenseivel akadt össze a Dunán való szakadatlan munkája közben:

„A múlt héten fogtam ki egy húszesztendős leányt a nagy híd alatt. Mindenáron meg akart halni. Megkarmolt. Adtam neki egy pofont, hogy beleszédült, aztán hazavittem. Ez a leány a harminckilencedik esetem ebben a szakmában.”

A karakán folyami medve jószívű volt ugyan, de az Újpesten elég gyakran előforduló, cserébe meglehetősen hálátlan öngyilkosjelöltekről nagyon lesújtó véleménnyel volt. Az alábbi eset alapján teljesen jogosan:

„Valami Róza nevű asszonyt szedtem ki két évvel ezelőtt a Dunából. A lakásomon aludt reggelig, aztán eltávozott a feleségem retiküljével együtt. Minden pénzünk abban volt. Azóta se láttam sem a retikült, sem Rózát.”

De a botcsinálta sportemberekkel sem volt nagyobb szerencséje a nyolcvanéves Mihály bácsinak:

„Eddig békességem volt, most ezrével jönnek a vadak, meg olyanok, akik egész télen lavorban fürdöttek otthon és most bajnokok akarnak lenni a Dunán. Tavaly kihúztam egyet közülük, kölcsönadtam neki a kabátomat, hogy hazamehessen, még máig sem küldte vissza.”