Lóverseny tér, Galopp, Ügető és az egykori Paripa (ma Erdősor) utca – ezek a nevek emlékeztetnek arra, hogy Káposztásmegyeren 1912 és 1944 között népszerű, országos hírű lóversenypálya működött. Az egykori, kiváló fekvésű ügető kapcsán a legtöbbeknek valószínűleg jól öltözött, zsakettes urak, elegáns hölgyek, fess zsokék és száguldó paripák jutnak eszébe. Joggal. Ilyen volt a létesítmény egyik arca.
Most viszont egy némileg más, kissé kalandosabb és véresebb ábrázatát vesszük szemügyre a második világháború utáni, új lakhatási politika áldozatául esett sportlétesítménynek.
Az 1912. április 21-én, ünnepélyes futammal megnyitott, 1790 méter kerületű lóversenyteret kelet felől a vasút, északról a Szilas-patak határolta, nyugaton majdnem a Nádor utca vonaláig terjedt. Ezen a részen az egykori Szamár-erdő volt a szomszédja. A lelátók előtt húzódó, 500 méteres, egyenes pályaszakasz pedig kis híján a mai Káposztásmegyeri utcáig nyúlt.
A Pestvidéki Versenyegylet jóvoltából felépült pályán hamarosan több napos versenyeket sikerült rendezni. Majd 1916 júniusában beütött az első krach: a közönség és a lovasok is inkább a Bécsben rendezett tornát részesítették előnyben, így abban a hónapban elmaradtak a versenyek. A Világ erről szóló tudósításában már utal rá, hogy a pályán addig sem minden ment rendben:
„A nép botokkal és ernyőkkel támadta meg a startert és lovasokat, hogyha »rosszul« jöttek a lovak.”
Ezt a „hagyományt” a közönség igen gyakran felelevenítette, volt, amikor nem egészen alaptalanul. Ugyanis a zsokék sem bízták mindig a szerencsére a végeredményt: 1920-ban kirívóan nagy tömegverekedés lett abból, hogy az egyik lovas látványosan visszafogta favorit telivérjét egy másik versenyző javára. A csalót a rendőrkordon sem tudta megvédeni a népharagtól, és a fogadók alaposan helyben hagyták.
A káposztásmegyeri lóversenypálya 1938-ban
A garázdaságon túl a szerencsejátékhoz köthető egyéb bűnözési formák is hamar megjelentek Káposztásmegyeren. Az 1940-es évek közepéig egyre több olyan sikkasztó akadt – általában újpesti gyárak munkásai vagy tisztviselői –, akik jelentős, üzleti célra kapott összegeket buktak el az ügetőn. Jellemző, hogy legtöbbjüket pont a lóversenytéren érte utol a hatóság, miközben kétségbeesetten próbálták visszanyerni az eltulajdonított pénznek legalább egy részét.
Vége-hossza nincs azon jegy- és tiketthamisítók listájának, akiket az itteni versenyeken csíptek fülön. Az elkövetők között egyaránt akadtak helyi zsiványok és elegáns, profi csalók. Az ilyen jellegű visszaéléshez akkoriban nem kellett különösebb tudomány: elég volt pár köteg használt szelvény, egy ceruza, egy radír és némi szabadidő.
Szarkasztikus vers a megyeri loviról a Borsszem Jankó élclapban
A megyeri ügetőt a zsebtolvajok is előszeretettel látogatták, de náluk is gyakoribb vendégek voltak a zugbukmékerek, akik általában a „jól értesült” újpesti vendéglősök és pincérek vagy a helyi alvilág tagjai közül kerültek ki. Az illegális fogadások szerzői nagy kockázatot vállaltak, hiszen az ügyleteiket a lóversenypálya területén vagy annak közvetlen közelében kellett bonyolítaniuk, ahol ritka volt az olyan félreeső hely, amit ne figyeltek volna éber detektívek.
Az ügető célbírói tornya 1924-ben
Üde színfoltot jelentett egy kisebb baleset 1933 márciusában, amely során a brit Mary Belford hercegnő világkörüli repülőútját szakította meg egy hóvihar. A kényszerleszállásra pedig pont a megyeri ügetőt szemelte ki a 65 éves dáma pilótája. Szerencsére a légi sportok szerelmesének nem esett baja, és csupán néhány napos, váratlan budapesti üdülés lett a manőver vége. A környékbeli lakók pedig testközelből láthattak repülőgépet.
Kevésbé volt kedélyes, amikor októberben a lóversenytér tribünjei mögött szabályos tűzharcra került sor: egy hat fős, felfegyverzett banda „Ide a nőt!” felkiáltással akarta elrabolni egy társaság hölgy tagját. A helyzetet csak az egyik gavallér lélekjelenléte mentette meg, aki szintén pisztolyt rántott, és westernbe illő fegyverforgatással futamította meg a támadókat.
A legrútabb bélyeget mégis a háborús évek hagyták az ügető történetén: 1944 szeptemberében lementek az utolsó futamok, októberben pedig már a versenypálya tribünjén töltötték egyik éjszakájukat a munkaszolgálatra behívott zsidó férfiak, mielőtt útnak indították őket Veresegyház felé. Köztük volt Szép Ernő is, aki az Emberszag című regényében így emlékezett meg a megyeri lovin látott álmáról:
„Hosszú fehér szakállas emberrel mentem lassan valami gyepen. Egyszer csak megáll velem, egy sor férfi guggol ott előttünk, mindnek a földbe van a keze mélyedve, mint az ásó. Az ősz ember azt mondja: ezek, látod, a gyilkosok, most érik a kezök.”