A magyar főváros történetében gyakorlatilag Buda és Pest egyesülése óta folyamatosan napirenden volt és van a bővülés lehetősége. A nagyvárosok és az agglomeráció örök dilemmája ez, ami az idő előrehaladtával élezi, de mélyíti is a viszonyt az adott települések között. Újpest 1907-es várossá nyilvánítása után sem kellett sokat várni arra, hogy egyesek szívében gyökeret verjen a Budapesthez való csatlakozás vágya.
Világvárosi ambíciók
Azok között a polgárok között, akik sikerrel küzdöttek Újpest rendezett tanácsú várossá nyilvánításáért, két tábor alakult ki: az egyik törvényhatósági joggal felruházott várossá szerette volna fejleszteni lakóhelyét, a másik viszont a fővároshoz való csatlakozást tartotta volna ildomosnak. Bár mindkét irányzat hívei még kisebbségben voltak, a gazdasági realitások, az önkormányzat terhére írt visszaélések egyre többek számára tették szimpatikussá az utóbbi elképzelést.
A köztudatban egyébként már Bécs 1890-es bővítése óta fel-felbukkant a magyar főváros kiterjesztésének igénye, amelyet először Bárczy István főpolgármester, dr. Harrer Ferenc tanácsjegyző-várospolitikussal közösen tett politikai programmá 1906-ban.
Az újpesti piactér 1910-ben
„Újpest városa most olyan züllött állapotban van, hogy a polgárság csupán a Budapesthez való csatolásban látja a jobb jövendőt”
– olvashatjuk a keserű megállapítást a Pesti Napló 1913-as számában, amely az év augusztusában esedékes önkormányzati választások apropójából jelent meg, amikor a szociáldemokraták sikerrel kampányoltak a budapesti csatlakozás igényével. 1936-ra a képviselő-testület túlnyomó többsége már az összeolvadást támogató baloldali politikusokból állt, a megvalósulás azonban még váratott magára.
Szélsőségek sodrában
Az egyik legigényesebb szakmai terv 1942-ben látott napvilágot, Szendy Károly budapesti polgármester tollából. A Tanulmány Nagy-Budapestről címmel megjelent munka magvát egy Harrer által készített szakmai irat és a Magyary Zoltán által vezetett Magyar Közigazgatástudományi Intézet 1938-ban végzett részletes városkörnyék vizsgálatának eredményei adták.
Magyaryék a Budapest környékén fekvő településeket beépítettség, beépítési mód, az útburkolatok, a közművek és a közlekedési ellátottság szempontjából vizsgálták, hogy megállapítsák, melyikre érdemes kiterjeszteni a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) hatáskörét.
Szendy Károly terve Nagy-Budapest területére és kerületi beosztására
Az ezt előirányzó belügyminisztériumi döntésnek komoly politikai oka volt: 1939-re a peremvárosok többségében megerősödött a szélsőjobboldal, és a nyilasokkal szimpatizáló Endre László alispán a közigazgatásra rátelepedve igyekezett előnyhöz juttatni az irányzatot.
Szendy tanulmánya tulajdonképpen belügyminiszteri utasításra készült, hogy eszközt nyújtson a kormánynak a Budapest körül kialakuló „szélsőjobboldali gyűrű” leküzdéséhez.
Budapest kerületei 1930-ban
A második világháború alatt Újpest fejlődése viszonylag töretlen maradt, 1942-re pedig a többi peremtelepüléssel együtt gazdasági és iparszerkezeti szempontból gyakorlatilag összenőtt a fővárossal. 1943 elejére a háborús élelmiszer-ellátás egyre intenzívebb központosításával a közigazgatásban megvalósult az agglomeráció és Budapest összeolvadása, ám ez még messze volt a formális egységtől.
„Második városegyesítés”
A vesztes világháború után a köztársasági paraván mögött visszalopakodó kommunisták a szociáldemokratákkal együtt szintén egyesüléspártiak voltak, ám a szociális és infrastruktúra-fejlesztési lózungok mellett elsősorban nekik is politikai szándékaik voltak a koncepcióval: a peremtelepüléseken élő nagyszámú munkásság közigazgatási integrálásával politikai tőkét akartak „importálni” Budapestre.
Nagy-Budapest
Így 1945-ben a későbbi diktatúra képviselőinek egyik első dolga volt belevágni a Nagy-Budapest-projektbe: Fischer József, Harrer Ferenc és Granasztói Pál vezetésével már tavasszal megindult a tervezés az FKT keretein belül. A kommunista budapesti városvezetés júniusban elvi hozzájárulását adta a koncepcióhoz. Az FKT 1948-as megszüntetése után az Építéstudományi és Tervező Intézet (ÉTI) folytatta a munkát, és nyárra el is készült Nagy-Budapest általános rendezési tervével.
A végső döntést meghozó állami vezetők 1949 tavaszán ezt, illetve a Szendy-féle tervezet egyes elemeit felhasználva alkották meg végül a „második városegyesítés” végső formáját. Budapest és a kijelölt 23 település – 7 város, köztük Újpest, és 16 község – egyesítését a december 20-án kihirdetett 1949. évi XXVI. törvény mondta ki, amely 1950. január 1-jén lépett hatályba. Újpesten az 1949. december 28-ai tanácsülésen jelentették be, hogy a megyei jogú város lemond addigi függetlenségéről és Nagy-Budapest IV. kerületévé válik.
Osztályharcos propaganda a Ludas Matyi című kommunista élclapból
Bár a Rákosi-rendszer dicshimnuszokat zengett az egyesítési politika győzelméről, az új berendezkedés azonban már a korban is számos problémát és komoly kritikákat szült, amelyek közül az egyik legidőtállóbb, hogy az addigi főváros–peremtelepülések szakadékot egy belváros–peremkerületek megosztottság váltotta fel, amely napjainkig rányomja a bélyegét a fővárosiak életminőségére.